Bejárati égbolt Nézd meg most

A gyökerükkel gondolkodnak a fák. Legérzékenyebb, emlékezni, figyelni és irányítani képes szerveik mélyen a föld alatt vannak, és itt, a mélyben „töprengik ki” a pompásabbnál pompásabb lombokat. A költőként is izgalmas nyelvet kimunkáló Hajós Eszter is így tesz, szinte minden kisprózáját (melyek kisprózák ugyan, de egyszersmind „nagy versek” is) a legalapvetőbb egzisztenciális tapasztalatok kimondásával indítja: milyen az ég, milyen a föld, hol a helyem, ki vagyok. A többféle műfajt és hagyományt egymásba tükröző írásokban a teljességhez a gyerekkor esszenciális magára hagyatottságából kiindulva jutunk el. Mintha ezekben a sokféle irodalmi beszédmódot ötvöző szövegekben egy gyermek birkózna a nem-lét metafizikájával, a felnőttek árulásával és a szinte mindenhol kitapintható gonoszsággal – egy gyermek, azaz kívülálló, aki az angyalok, vagy még inkább az állatok tekintetével figyel. A szövegek egy szimbolikus, ismeretlen, de mégis ismerős földrészt járnak körül. Nem konkrét kerteket, hidakat, utakat találunk bennük, hanem mágikus tájakat, metafizikai csomópontokat: a kertet, a hidat, az utat, ahol rácsodálkozhatunk a létezés értelmetlenségére. Vagy éppenséggel az értelmére: mert mint a Klee-festmények éjszakai kertjében, itt sem vagyunk teljesen egyedül: a delejes sötétben úgy ragyognak az álomba merülő lények – legtöbbször gyerekek, növények és állatok -, mint földöntúli ígéretek.
Reménykedünk benne, hogy az elsőkötetes, Prágai Tamás-díjas fiatal író varázslatos elbeszélői nyelve sok olvasóra talál, és metafizikus irányultsága nagyobb lélegzetű elbeszélői formákat is inspirál.
Bánki Éva