„Vej-vej szipog egyet. Hogy hiányzott neki ez a sok szúrós illat, a vonat nyikorgómozgása, a régi, ismerős rémület és izgalom, a zaj–oly állandó, hogy már nem is hallja, amíg el nemhallgat. Az utóbbi hónapokban hogy vágyott már a mozgásra, a sebességre! Úgy sóvárgott utána, mint a harmadosztályon az italra a vörös szeműemberek, akik az utolsócseppeket is kiöntik az üvegből, és elveszi az eszüket, ha már üres.
De most, hogy megint mennek, a levegőben is vibrál a feszültség. Hallotta őa sutyorgást a személyzet között. Túl korai! Túl korai, nem kéne még újra elindulnia a vonatnak; miért nem várjuk meg a telet, biztonságosabb az átkelés a hóban, amikor a föld isálmos a nagy hidegben, és a veszély nem tud a fák közérejtőzni? Nyáron éber a föld és éhes.”
