Ferdinandy György (1935–2024) emigráns magyar író életműsorozatának negyedik kötete kevésbé ismert kisregényekből áll. A párizsi Magyar Műhely gondozásában 1970-ben megjelent, tizenegy elbeszélést tartalmazó Nemezió González egyetemi tanár beszéde a Fekete-erdő állataihoz című gyűjteményben a szerző a hontalanság, az idegenség és az emigráns lét komplexitását járja körül.
Gyakran neoavantgárd vonásokat mutató – emellett talán a francia „új regény”, az Alain Robbe-Grillet által megteremtett Nouveau roman vagy éppen Mészöly Miklós és Hernádi Gyula munkássága által ihletett – prózája kísérletező, mozaikos, filmszerű szerkesztésű, a lineáris időt és valóságot felbontja: elmosódik az álom és valóság határa.
A kortárs széppróza autofikciós irányzatához sorolt, előbb Franciaországban, majd a karibi Puerto Rico szigetén, végül a floridai Miamiban letelepedett Ferdinandy másik, Valenciánál a tenger címen a müncheni Aurora Könyveknél 1975-ben kiadott kisregénye tizenhat – A magyar irodalom története szerint – „erős sodrású prózaversből és kísérletező jellegű szövegből” áll.
Ebben a válogatásban is hangsúlyos a szövegképzési technika, az újszerű prózapoétikai eljárás, mellyel a hontalanság nyelvi és érzelmi tapasztalatát formálja meg. Több szöveg asszociációkra, képi töredékekre és ritmikus ismétlésekre épül – mégis élvezhetően, érzékenyen mesél a kalandos magánemberi és írói lét rövid spanyolországi, majd hosszabbra nyúló Puerto Ricó-i időszakáról.
