Egy gyászhír visszaröpíti a narrátort azokba az évekbe, amikor képzőművészetet tanult, és még arról ábrándozott, hogy festőnő lesz, egyszersmind feleleveníti benne azt a viharos szerelmi háromszöget, amelynek alig húszévesen részese volt.
María José keserű sóvárgással idézi fel e képtelen, szélsőséges háromszög-kapcsolat részleteit: a határtalan örömöt, amellyel a testi gyönyört, az újdonság erejével ható intimitást felfedezik, valamint azt a mindent elsöprő, cinkos szenvedélyt, amellyel a festészetnek átadják magukat.
E túláradó, törékeny boldogság felvillanásait végül beárnyékolja a féltékenység és a három művészpalánta tehetségének elvesztegetése.
