Olcsóbb Toll és palást – Édes Gergely és családja: költők és lelkészek

Lassan már az emlékekből is eltűnő világra tár ablakot a kezünkben lévő könyv. A magyar művelődéstörténetnek szép fejezete az ároni családok története, amikor több lelkésznemzedék váltotta egymást a szent szolgálatban – illetve a tanárgenerációk történelme. Az ároni családokban sajátos módon váltották egymást a generációk: az volt a ritkább eset, ha a lelkipásztor fia követte édesapját a szolgálatban. Gyakoribb eset volt, ha a lelkipásztor legkisebbik leányának férje, vőm uram követte apósát. A népi megfigyelés bölcsen értékelte az eseményeket: tudták, hogy anya és leánya könnyebben megférnek a régi parókia nagy konyhájában, mint anyós és menye. A tanárgenerációk sorát igazából a 19. század közepétől jegyezhetjük. Értékteremtő munkájukkal, a közösségük életébe beépülő szellemi eredményekkel gyakran egy-egy tájegység meghatározóivá lettek. A régi iskolarendszernek alapvető eleme volt a magas szintű irodalmi képzés. Magyarul verselni, rigmust faragni iskolai házi feladat volt. Jobb tanulók akár többféle versformában, hangsúlyos vagy időmértékes verselési változatban, esetleg a magyaron kívül a latin nyelvű versfaragásban is jártasságot szereztek. E sajátos életforma létrejöttének és fennmaradásának két sarkalatos eleme volt: a zárt közösség és az írásos kultúra. A közlekedési lehetőségek között elképzelhetetlen volt, hogy a lelkész vagy tanító a harmadik faluból járjon „munkahelyére”. A kapcsolattartásnak, a hírközlésnek településen kívül az egyetlen lehetősége a levél. Régi levelekbe beleolvasni, rég elhunytaknak belső titkaiba pillantani, érzéseikről értesülni, mintegy újjáteremteni a múltat: nagyszerű dolog! Illesse hát köszönet a szerzőt, a szerkesztőt, a kiadót és az olvasót. Közös szellemi fáradozással életre kél a múlt, és az utókornak értékálló emlékjeleket ajándékozhatunk a lassan eltűnő életformából. Márkus Mihály a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke