Sokszor elhangzott az utóbbi huszonöt évben a panasz, hogy Magyarországon
- más közép-európai országoktól eltérően
- elmaradt a történelmi katarzis, nem vált egyértelművé, világossá, élessé az a pillanat, amikor a kommunizmus megbukott. Ha így tesszük fel a kérdést, akkor csak azt válaszolhatjuk, hogy valóban nem volt egyetlen nagy katarzis. De volt több. Néhány példaként emlékezzünk az Erdély-tüntetésre, a Duna-tüntetésre, 1989. március 15-re, Nagy Imre és mártírtársai temetésére, a köztársaság kikiáltására, az első szabad választásra. Különböző mértékben és módon, de valamennyi katartikus élmény volt. Magyarországon a „létező szocializmus” nem egy nagy reccsenéssel, hanem emberek tízezreinek több évtizedes szívós munkája következtében szűnt meg.
