Újdonság Kodály Zoltán

,,Nyelvében él a nemzet” – írták a magyar reformkor nagyjai zászlajukra, majd alig egy évszázaddal később Kodály Zoltán bővítette teljessé Széchenyi István hitvallását: ,,Nyelvében és zenéjében él a nemzet.” Az előbbi gondolat, évezredes nyelvi kultúránk felmutatásával, megújításával és ,,birtokba vételével”, a felvilágosodás évtizedeit követő reformkori mozgalomban vált meghatározó, nemzetállami önállóságunkat jelképező és megvalósító akarattá. Kodály, ha megkésve is, ősi zenei forrásainkat emelte közkultúránk szerves részévé, s integrálta oly nagy tehetséggel az egyetemes zeneművészet egészébe. Janus Pannonius költészetével még latinul dicsérte Pannoniát, sőt mint az egyház, főként a társadalom felsőbb köreihez szólva a közigazgatás is e ,,deáknyelvet” művelte évszázadokon át. II. József 1784-es nyelvrendeletében viszont a német nyelv használatát tette kötelezővé soknemzetiségű birodalmában, amivel jócskán felerősítette e nemzetek, kiváltképp a magyarság nyelvi önállóságának igényét. Szüntelen munkálkodott a vágy: nyelvünket megújítva, az európai fejlődéshez igazítva a haladás szolgálatába állítani, használatát pedig általánossá, hivatalossá, sőt kötelezővé tenni. Irodalmunk ,,nyelvteremtő” alkotói a munkát elvégezték, az 1840-es évek reformországgyűlései pedig meghozták a döntéseket. A mindig befogadó magyar nyelv kivételesen gazdag irodalmat, elkötelezetten nemzeti színjátszást, élenjáró költészetet s nem utolsósorban a szerteágazó vagy éppen vitatkozó gondolatok pontos kifejezésére képes közéletet teremtett.